A rengeteg utazás meg fárasztó kocsikázás után végre eljutottunk a déli partokra, ahol terv szerint eltölthettük az utolsó napokat. Itt már nem volt sok "kötelező" program, csak napsütés meg tengerpart.

A sofőrünk elég jól tervezett mindig. Megspórolta nekünk az energiát, amikor olcsó hotelek vagy éttermek után kutatott, így mi lazíthattunk és koncentrálhattunk a nyaralásra. Mindig volt valami tippje, hol lehetne az adott helyen érdekes dolgot látni. Ezúttal talált nekünk olcsó szobát, mégpedig a testvére házában Hikkaduwa mellett egy kis faluban. A ház közvetlen szomszédságban volt a szülei házával, így minden nap az főzött ránk az anyja, az apja pedig rendszeresen tálalt nekünk, és segítségre volt sok mindenben. Megmutatta a saját kis "dzsungelét", és a fahéjfáit. (Ezt nem tudom, így mondják-e magyarul. Cinnamon tree) Bár nem tengerparti volt a szállás, de igazi csendes kis hely volt eldugva a város zajától fákkal körbevéve. A kertben madarak, mókusok, iguánák mászkáltak.

Hát igen, a nagy gyík. Egyik reggel a házból kilépve fogadott egy nagyjából ember nagyságú gyíkocska (iguána), de szerencsére ő rémült meg jobban, úgyhogy az erőviszonyok korán el lettek döntve.

Kora reggel frissen és álmosan pattantunk a kocsiba, majd átruccantunk Matarába egy kis bálnavadászatra.

Bálnanéző túra

A leghaszontalanabb látványosságok közé sorolnám a bálnanéző túrát, ami vetekszik az Ádám hegyen való napfelkelte nézéssel, bár ott azért szereztünk érdekes élményeket. Itt viszont nem nagyon.

Reggel hétkor indult a hajó. Hatra volt tervezve, de a kapitány úgy tűnt, még várja, hátha valaki fel akar még szállni.

Kérdezték, hogy ki kér tablettát tengeri betegség ellen, de szerintem senkinek nem kellett. Képzetlen turistaként nem számítottunk rá, hogy a hajó ennyire himbálózik. A hullámok elég nagyok voltak, mi meg csak fel meg le. Hát egy-két utas odaállt a korláthoz végül, kiengedni a tengerbe a reggeli szendvicset. De az az igazság, hogy a mi gyomrunk is alig-alig bírta. Rájöttem, ha nagyokat lélegzek, az segít. Valaki alvással oldotta meg a problémát, lefeküdt és végigaludta a napot. Azért amikor reggel kilenckor rá kellett eszmélnem, hogy még legalább délit itt leszünk és már a partot se látjuk, akkor azért össze kellett szednem minden erőmet és koncentrációmat.

Először egy nagy teknős miatt állunk meg. A legénység kiabált, hogy teknős, aztán mindenki odarohant a korláthoz bámulni a tengert. Hát igen, ott úszott egy teknős. Ebből nem lehetett művészi fotót csinálni, úgyhogy elő se vettem a gépet.

A második alkalommal delfinek vettek körbe. Néha fel-fel ugráltak, bár jó fotót esélytelen volt készíteni. Meg amúgy is, ha delfinről van szó, én szívesebben simogatnám őket, nem pedig a hajóból nézném, ahogy a víz alatt úsznak.

Eljött a dél. Bálna sehol. Rádión tartotta a legénység a kapcsolatot a többi hajóval, és ha valaki látott valamit, akkor az összes bálnanéző hajó odasietett. Kaptunk is egy fülest egy bálnáról, úgyhogy útvonalat változtatva elindultunk az irányába. Itt már láttuk a többi hajót, ahogy mindenfelől érkeznek egy irányba tartva.

Nemsokára már láttunk is valamit a vízen. A távolban állt pár hajó, feltehetőleg bálnanézők, az volt a cél. Hát nagyon-nagyon lassan értünk oda, pedig igencsak kavarta a hajónk a hullámokat.

Mire megérkeztünk, nekem már minden kedvem elment a halaktól. A legénység viszont ujjongott, hogy végre megvan az a fránya állat, lehet mit mutatni a turistáknak. (Elvégre igen nagy szégyen lett volna, ha a bálna néző túra bálna nélkül végződik.) Mindenki a bálna felé mutatott, "ott a bálna, nézd, nézd!" mondták nekem. Hát, valahol a távolban ott volt a bálna. Csodás. Én valami olyasmit vártam, hogy majd elúszik alattunk, vagy meglöki a hajót. Hát ez semmi nem volt. Láttuk a bálnát a távolból, aztán elindultunk vissza.

A visszaút még kb három óra volt. Nem tudom pontosan, hányra értünk ki a partra, talán 3-4 óra lehetett, de nekem már a fejem fájt, a gyomrom kavargott, úgyhogy semmi másra nem vágytam, csak ledőlni az ágyba.