Az árusok

Volt egy nagyon ragadáncs árusom, kb negyed óráig próbáltam lerázni, de mindig utánam jött. El akart nekem adni egy Ganesh szobrocskát. Először valami pár százat rupeet értettem, ezért érdekelt, megvizsgáltattam, ő meg látta rajtam, hogy érdekel, ezért elkezdett nyomulni. 6000 rupeet kért érte, ennyiért már egyáltalán nem kellett. Negyed óra alatt, míg jött utánam, lement egész 2000-ig. Akkor már annyira bosszantott az ürge, hogy már ingyen se kellett volna. Ráadásul kétszer is összefutottam vele, akkor is nyaggatott tovább, de nem engedtem. Végül később vettem egy ugyanolyat egy másik árustól 1500-ért. Lehet hogy aljas húzás volt tőlem, de nem én kezdtem. 6000-ért, ami máshol 1500? Köszönöm szépen.

Sokszor nem akarták felfogni (vagy elfogadni) a helyiek, hogyha valami nem kellett nekünk, akkor az tényleg nem kell. Ha valami nem kellett, akkor olcsóbban akarták adni. Mint a hal árus asszony, aki kínálta nekünk a friss, nyers, felvágott halat. Mondtuk, hogy mi már nem akarunk több halat enni. A barátnőm még fintorgott is jelezve, hogy okádnékja van már a haltól. Erre az asszony engedni próbált az árból. Hát ennél érthetőbben hogy fejezzük ki magunkat?

Sok tuktuk sofőrrel találkoztunk az utazásunk alatt, és ők se akarták megérteni, hogy nem akarunk menni sehova. Mondja a srác, 100 rupeért elvisz ide meg oda, mondom neki, nem kell. Akkor 50 rupee. Apró pénz az az 50 rupee, nem mintha sokalltam volna, még a 100-at se, de hát tényleg nem akarok menni sehova. Ezen a szinten már nagyon idegesítettek. Makacsságból már csak azért se akartam üzletelni. Ne más mondja már meg, mire van szükségem. De ott kb mindenki utazási ügynök, kitalálnak neked látványosságokat, ami engem biztos nagyon érdekel majd, csak hát én nem szeretek az utcán járkálva üzletelni. Fárasztó volt mindig mindenkivel beszélgetni meg alkudozni, főleg hogy én olyan típus vagyok, aki nagyon ritkán vesz bármit is élelmiszeren kívül, és akkor is napokig kutatom a neten, hogy mi lenne a legjobb vásár, mielőtt meghozom a döntést. Ezzel szemben, amikor az utcán leállítanak, és el akarnak nekem adni valamit, amit soha életemben nem akartam venni, akkor már nagyon tele van a hócipőm. De gondolom sok turistánál működik ez a fajta marketing, különben nem csinálnák. Csak már bosszantott, hogy mi lehet a baj az arcommal, hogy mindenki balekot lát bennem.

Nagyon aljas módszernek tartom, amikor segítenek valamiben, vagy útbaigazítást adnak (többnyire kéretlenül), aztán pedig kiderül, hogy igazából ők üzletembere, van szép terítőjük, vagy ékszerük, esetleg tuk tuk vagy csónak..

A tengerparton is folyt a vadászat a turistákra.
Volt hogy csak kettesben akartunk sétálni a parton, aztán odaszegődött mellénk egy srác, és jött velünk, úgyhogy hármasban sétálgattunk. Kiderült, hogy van neki kis bárja, meg csónakja meg tuk tuk... "Már akkor tudtam öreg, amikor rámköszöntél."

Egy másik gyűrűt próbált eladni 10 dollárért, két perc múlva már 15-ért...

Meg persze nagyon sok kendő árus, vagy épp kagyló árus. Összeszedik a szebbeket a parton, és megpróbálják eladni.

De a tuk tukosoktól már agyvérzésem volt. Megáll az egyik, kérdi, kell-e tuktuk, mondjuk nem kell, továbbmegy. Tíz másodperc múlva megáll a következő, aztán meg a következő és így tovább. Még akkor is, amikor tuk tukot béreltünk, és mentünk ki a hotel elé, szállnánk be, majd hátulról "Kell tuktuk?"

GPS nélkül

GPS híján a sofőrünk sokszor a helyiektől kért útbaigazítást.
Egyik alkalommal egy emberkét meg a feleségét kérdezte a sofőrünk az irányról, mire mindketten egyszerre nyújtják ki a karjukat egyik jobbra, a másik balra: "Erre!"

Koldusok

Koldusok is voltak szép számmal. Volt hogy megálltunk az út szélén, kiszállunk, még szét se volt időm nézni, egy öregasszony már ott állt mögöttem a markát tartva.
Egy másik alkalommal az étteremben ültünk, ittuk a reggeli kávét, mire valaki hangosan "Uram, uram" Kinézek az ajtón, egy vak ember meg egy asszony tartja a markát odakint. Adtam nekik egy kis aprópénzt, bár nagyon úgy éreztem, hogy a világfájdalom az arcukon erősen túl van játszva. (Ja és még a vak koldus is beszél angolul Sri Lankán) Láttam még őket később, ahogy szólítgatják le a turistákat. Valahogy az ő módszerük nagyon idegesített. A képmutatás, meg az hogy reggeli közben kihívnak az étteremből. Pofátlanság uraim.

Szívesebben adok azoknak, akik nem nyomulnak. Többen úgy csinálják, hogy nem szólongatnak le, hanem elkezdenek énekelni.
Ami nagyon nem tetszett bennük, hogy amint adtam nekik valamit, köszönés nélkül továbbálltak, többet már tudomást se vettek rólam. Lehet hogy ez náluk normális viselkedésforma, de én örülnék, ha legalább egy "minenjót" mondana vagy legalább bólintana, hogy "kösz öcsém".

Interjú

Egyszer odajött hozzánk egy család. A kisfiú kezében a kamera, az apuka meg interjúvolt minket, hogy honnan jöttünk, meg hogy tetszik az ország. Na hát ilyenkor csak a szépeket lehet mondani.

A bankban

Útközben megálltunk beváltani a dollárunkat, mert bár turista helyeken elfogadják az amerikai dollárt, nagyon sok helyen rupeeval kell fizetni. Meg sokszor rosszabbul jártunk volna, ha dollárt használunk rupee helyett. Szóval bementünk egy helyi bankba. A levegő megfagyott, fehér ember a bankban. A biztonsági őr egyből ott termett, odakísért a pulthoz, és felállította a helyi kuncsaftot az asztaltól, hogy most mi következünk, üljünk le nyugodtan. Hát kínos érzés volt. Aztán meg körülöttünk forgott a bank. Nagy mersz kellett hozzá, hogy elővegyük az ezer dollárunkat. Valószínűleg sokan még sose láttak egyszerre ennyi pénzt. Ott álltak körülöttünk az emberek és csak néztek. Nekem meg csak az járt a fejemben, hogy jussunk el a kocsiig épségben, aztán tűnés. De szerintem csak én reagáltam túl. Ültünk ott vagy fél órát, volt egy kis papírmunka, aztán végül minden rendben ment. De erre a hercegi fogadtatásra nem számítottam volna.

 Az éttermek

Náluk úgy szokás enni, hogy kirakják a rizst meg a curreyt az asztalra és mindenki annyit szed magának, amennyit akar. Senki ne gondoljon itt nyugati tisztaságú rendezett étteremre. Kicsit koszosak, egyszerűek, van egyféle étel, amihez esetenként lehet választani hogy csirke vagy hal, ráadásul náluk van reggeli, ebéd és vacsora idő, amit sokszor lekéstünk, és akkor már nem lehetett enni.

A legelső alkalommal, amikor kirakták elénk az ételt, várták, hogy kezdjem el az evést elsőként, csak ugye nem volt evőeszközöm, szóltam, hogy azért valami kéne. Aztán leesett nekik, hogy "jaa, ők külföldiek, ők használnak villát meg kanalat". Na hát ebből következett az, hogy ők viszont nem használnak. Sri Lankán az emberek puszta kézzel eszik a rizst. Sokszor vicces volt, amikor egy-két helyen nem voltak képben a szokásainkról, aztán villa helyett kanalat adtak, vagy volt olyan, hogy HÁROM kanalat csak nekem. Néha nem mosták el az edényt, hanem zacskót húztak rá. Valahol koszos volt az evőeszköz, valahol pedig nem volt egyáltalán. 

Aztán végül a tengerparton, a turista övezetben már voltak nekünk való éttermek, ahol még nyugati ételt is kínáltak. Hát ott már nem kértünk a rizsból meg a curreyből.

Összességében azt kell mondanom, hogy nem rosszak az itteni emberek. Szegények, próbálnak pénzhez jutni, és hát turistaként mi vagyunk a célpont, persze. Viszont nem volt igazi rossz élményem velük. Nem bántottak, nem loptak meg, kedvesek voltak, udvariasak, nem vertek át. Az, hogy sajátságos az üzleti filozófiájuk, az meg érthető is, még ha túl is lépték néha a tűréshatáromat.