A terv az volt, hogy utolsó nap, 25-én vonatra szállunk, meglátogatjuk a fővárost, Colombot, majd este kimegyünk a reptérre, ahonnan hajnalban repülünk haza. Csupán egy dolgot néztünk el, nem 26-án indult a gép, hanem 27-én. Szóval meglepetésünkre  lett egy plusz napunk. Mindenesetre nem akartunk már maradni Hikkaduwában, úgyhogy terv szerint felültünk a vonatra, és mentünk Colomboba. Gondoltuk, valahol majd találunk egy hotelt.

Colomboból rögtön mentünk is tovább Negomboba. Nem akartunk városnézésbe fogni a nagy hátizsákkal, úgyhogy gondoltuk, majd visszajövünk másnap. Kipróbálhattuk a helyi buszt végre, bár körbe-körbe küldözgettek minket, mire megtaláltuk azt, amelyik nekünk kellett.

Már a vonaton is furcsálltam, hogy az ajtókat nem csukják be menet közben, hát itt sem. A vonaton sokan még így is az ajtóban állva utaztak, kihajolgattak menet közben, ami számomra, mint európainak, nem volt normális.

A buszon volt egy kis "mitugrász" fiúcska, aki a sofőrnek segédkezett. Útközben a megállókban a busz lelassított, a kis srác pedig kiabálva toborozta az embereket. Néha-néha kiugrott az egyik ajtón, felszállt a másikon, miközben a busz lassacskán haladt. Egyszer megálltunk egy szentélynél, kiugrott, elmondott egy imát, majd mentünk tovább. Menet közben pedig beszedte a jegyeket. Ez is nagyon olcsó volt, mint a vonat. Hikkaduwából Negomboba kb 400-500 rupeeból mentünk fel ketten, ami olyan négy dollár körül lehet. A tuk tuk ehhez képest drágább, viszont az is elég olcsó volt. Megfontolandó tehát, hogy aki pénzt akar spórolni, annak nem kell kocsit bérelni, hiszen tömegközlekedéssel bárhova eljut fillérekből. Persze korántsem kényelmes megoldás, meleg van és tömegnyomor. Persze nem bánom, hogy kipróbáltuk, ez is egy élmény.

Negomboban kituktukoztunk a tengerpartra, majd elkezdtünk hoteleket keresni. Kíváncsiságból bepróbálkoztam néhány nagy, drágának tűnő hotelnék. Jól néztek ki nagyon, de valóban drágák voltak. Viszont volt több olcsó kis vendégház is, az egyikben meg is szálltunk. Az ablaka nem nézett ugyan a tengerre, de hát mindent nem lehet.

Jöhetett a városnézés meg a tengerpart.

Béreltünk egy csónakot, amivel mehettünk korallt nézni. Ez nem volt a kedvencem, mivel nem vagyok egy nagy úszó. Adnak egy búvárszemüveget, kicsónakázunk a tengerre, aztán ugorjunk a vízbe korallt nézni. Hát biztos szép élmény annak, aki tud úszni. A barátnőmnek tetszett mondjuk, én meg a csónakból figyeltem, ahogy úszkál.

Másnap béreltünk tuktukot, ami elvitt Colomboba egy kis városnézésre, majd délután visszavitt Negomboba. Csak a szép helyeken készítettem képeket, úgyhogy arra a kérdésre, hogy "milyen is valójában Colombo?", a képeim nem adnak választ. Hát nem egy modern, nyugati várost kell elképzelni. Sok lepukkant épület, tömegnyomor, nyomor, kosz, füst, hőség... Bár megvannak a szépségei is.

A parton, a hotelünk mellett volt egy nyitott, óceánra néző szórakozó hely - jó zene, jó hangulat- úgyhogy ott ettünk meg iszogattunk kicsit, majd késő este tuk tukkal mentünk a reptérre.

Összességében azt kell mondjam, elég jó nyaralás volt, rengeteg sok élménnyel. Valamelyik szebb, valamelyik kevésbé, de akkor se bántam meg. Ennyi tapasztalatot itthon csak több év során szerezhetnék. Emberileg is érettebbé tettek ezek az élmények, na meg mesélni valót is szereztem bőven. Vissza menni nem fogok egyhamar az biztos, a szabadságaimat szeretném arra használni, hogy új helyeket ismerhessek meg, de persze ki tudja, mit hoz a jövő.

A sofőrünknek megígértem, hogy ajánlom őt majd másoknak is, úgyhogy ha valaki Sri Lankára szeretne menni, légkondicionált kocsival szeretne utazni, és szeretne egy egyszemélyes utazási irodát, aki az egész utat, meg az összes látványosságot megszervezi, és elkísér mindenhova, segít mindenben, annak bátran ajánlom Rasankát.

http://www.lankaholidays.com/rent-a-car-van/car-hire_details.php?carhire=25223

Ez a honlapja. Angolul egész jól beszél, bár néha nehéz megérteni mit mond, pár nap kellett, mire megszoktam.

Na a bejegyzés végére jöhetnek a képek.

Az utolsó pár nap már csak lazítás volt. Tuk tukkal mentünk le a partra reggelenként, majd este vissza. Vendéglátóinktól rendszeresen kaptunk reggelit, ebédet (ha otthon voltunk) és vacsorát, ami minden esetben rizs volt curryvel, bár voltak eltérések minden alkalommal. Itt már küzdeni kellett a szúnyogokkal, mivel erdős részen voltunk. Érdekes, hogy eddig nem találkoztunk velük, csak elvétve.

Egy-két látnivaló azért akadt a környéken, ahova kikocsikáztunk még.

Teknőskeltés

Egyik a teknős keltő hely volt Kosgodában. Teknős tojásokat ástak a homokba, ahonnan pár hét után kikeltek a porontyok, majd mesterséges tóba helyezték őket, és amikor már elég nagyok lettek, szabadon engedték őket a tengerbe. Itt még teknőst is simogathattunk.

Madu Ganga Szafari

Azután (vagy még ez előtt, már nem emlékszem) jött a csónak szafari a Madu Ganga folyón. Hát ez volt az egyik nagy kedvencünk.

Nem csupán egyszerű csónakázás volt a folyón, hanem kisebb programok vártak közben. Egy pici szigeten kötöttünk ki, ahol egy család élt. Itt egy másik turista csónakkal is találkoztunk, úgyhogy közösen ültünk le nézni a házigazda bemutatóját a fahéj különböző megmunkálási lehetőségeiről. Ingyenes volt, bár a vége az lett, hogy lehetett tőlük vásárolni az ott készült olajokból.

A következő megálló egy buddhista monostor volt. Az itt élő szerzetes megáldott minket, és egy darab cérnát kötött a karunka, amit még most is hordunk. (Vagyok annyira babonás, hogy ne vágjam le, bár nem tudom, mikor fog lejönni magától.) Még láttuk a 150 éves pálmalevelekből készült könyvet is, meg egyéb régiségeket. Hát a vége az lett, hogy lehetett adakozni. Egy könyvbe bele kellett írni a nevemet, honnan jöttem, meg hogy mennyit adományozok nekik. Hát látva a listát, hogy ilyen 2000-3000 rupeekat adtak az előttünk lévők, nem is tudtam hirtelen mennyi lenne illő az áldásért. Adtam egy 500-ast és pókerarccal továbbálltam.

Azért elég illúzióromboló, hogy még a szerzetesek is a lehúzásra mennek. Jó, persze tudom, ők elvileg megtagadtak minden testi örömöt maguktól. Még a pénzhez se nyúlhatnak. Valaki jár arra rendszeresen, beszedi a pénzt, elmegy a városba, és hoz a szerzeteseknek élelmet. Ez mind szép és jó, de valahogy az egész elveszti a varázsát látva, hogy mindenkinek csak a pénz kell. Na jó, nekik is kell enni, értem, csak hát na...

A harmadik megálló volt viszont a legérdekesebb. Egy kis szigeten kishalak voltak befogva. Először nem esett le, hogy mi akar ez lenni, aztán mondták, üljünk le, és tegyük a lábunkat a vízbe a halakhoz. Hát a halak egyből ránk cuppantak. Odaúsztak és elkezdték "eszegetni" a lábunkat. Foguk az nem volt, de csiklandoztak rendesen. Túl sokáig nem bírtam a csiklandozást, de volt olyan turista, aki ki se merte próbálni. Aztán jött egy srác, hogy menjünk vele, mutat valamit. Hát elővett egy kis krokodilt, kézbe lehetett venni. Íme az eredménye:

A legutolsónál senki nem kért semmit. Mondjuk pont akkor érkezett egy nagy csomó turista, amikor indultunk, úgyhogy talán ezért sikerült ingyen megúsznunk. Egyedül azt sajnálom, hogy nem fizettem be hosszabb csónakázásra. A bálnanéző hajó helyett inkább itt töltöttük volna el az időnket. Bár nem hiszem, hogy sok érdekesség maradt már itt, talán egy-két dzsungel, viszont a legérdekesebbeket láttuk.

Galle Fort

Ez egy hollandok által épített erőd Galle városában. Tele van boltokkal, vendéglátó helyekkel, meg talán még laknak is ott. Egy jó fél napot eltöltöttünk itt, bár hasznos programok nem voltak.

A végére még egy pár kép Hikkaduwa környékéről.

A házi gyíkunk

A rengeteg utazás meg fárasztó kocsikázás után végre eljutottunk a déli partokra, ahol terv szerint eltölthettük az utolsó napokat. Itt már nem volt sok "kötelező" program, csak napsütés meg tengerpart.

A sofőrünk elég jól tervezett mindig. Megspórolta nekünk az energiát, amikor olcsó hotelek vagy éttermek után kutatott, így mi lazíthattunk és koncentrálhattunk a nyaralásra. Mindig volt valami tippje, hol lehetne az adott helyen érdekes dolgot látni. Ezúttal talált nekünk olcsó szobát, mégpedig a testvére házában Hikkaduwa mellett egy kis faluban. A ház közvetlen szomszédságban volt a szülei házával, így minden nap az főzött ránk az anyja, az apja pedig rendszeresen tálalt nekünk, és segítségre volt sok mindenben. Megmutatta a saját kis "dzsungelét", és a fahéjfáit. (Ezt nem tudom, így mondják-e magyarul. Cinnamon tree) Bár nem tengerparti volt a szállás, de igazi csendes kis hely volt eldugva a város zajától fákkal körbevéve. A kertben madarak, mókusok, iguánák mászkáltak.

Hát igen, a nagy gyík. Egyik reggel a házból kilépve fogadott egy nagyjából ember nagyságú gyíkocska (iguána), de szerencsére ő rémült meg jobban, úgyhogy az erőviszonyok korán el lettek döntve.

Kora reggel frissen és álmosan pattantunk a kocsiba, majd átruccantunk Matarába egy kis bálnavadászatra.

Bálnanéző túra

A leghaszontalanabb látványosságok közé sorolnám a bálnanéző túrát, ami vetekszik az Ádám hegyen való napfelkelte nézéssel, bár ott azért szereztünk érdekes élményeket. Itt viszont nem nagyon.

Reggel hétkor indult a hajó. Hatra volt tervezve, de a kapitány úgy tűnt, még várja, hátha valaki fel akar még szállni.

Kérdezték, hogy ki kér tablettát tengeri betegség ellen, de szerintem senkinek nem kellett. Képzetlen turistaként nem számítottunk rá, hogy a hajó ennyire himbálózik. A hullámok elég nagyok voltak, mi meg csak fel meg le. Hát egy-két utas odaállt a korláthoz végül, kiengedni a tengerbe a reggeli szendvicset. De az az igazság, hogy a mi gyomrunk is alig-alig bírta. Rájöttem, ha nagyokat lélegzek, az segít. Valaki alvással oldotta meg a problémát, lefeküdt és végigaludta a napot. Azért amikor reggel kilenckor rá kellett eszmélnem, hogy még legalább délit itt leszünk és már a partot se látjuk, akkor azért össze kellett szednem minden erőmet és koncentrációmat.

Először egy nagy teknős miatt állunk meg. A legénység kiabált, hogy teknős, aztán mindenki odarohant a korláthoz bámulni a tengert. Hát igen, ott úszott egy teknős. Ebből nem lehetett művészi fotót csinálni, úgyhogy elő se vettem a gépet.

A második alkalommal delfinek vettek körbe. Néha fel-fel ugráltak, bár jó fotót esélytelen volt készíteni. Meg amúgy is, ha delfinről van szó, én szívesebben simogatnám őket, nem pedig a hajóból nézném, ahogy a víz alatt úsznak.

Eljött a dél. Bálna sehol. Rádión tartotta a legénység a kapcsolatot a többi hajóval, és ha valaki látott valamit, akkor az összes bálnanéző hajó odasietett. Kaptunk is egy fülest egy bálnáról, úgyhogy útvonalat változtatva elindultunk az irányába. Itt már láttuk a többi hajót, ahogy mindenfelől érkeznek egy irányba tartva.

Nemsokára már láttunk is valamit a vízen. A távolban állt pár hajó, feltehetőleg bálnanézők, az volt a cél. Hát nagyon-nagyon lassan értünk oda, pedig igencsak kavarta a hajónk a hullámokat.

Mire megérkeztünk, nekem már minden kedvem elment a halaktól. A legénység viszont ujjongott, hogy végre megvan az a fránya állat, lehet mit mutatni a turistáknak. (Elvégre igen nagy szégyen lett volna, ha a bálna néző túra bálna nélkül végződik.) Mindenki a bálna felé mutatott, "ott a bálna, nézd, nézd!" mondták nekem. Hát, valahol a távolban ott volt a bálna. Csodás. Én valami olyasmit vártam, hogy majd elúszik alattunk, vagy meglöki a hajót. Hát ez semmi nem volt. Láttuk a bálnát a távolból, aztán elindultunk vissza.

A visszaút még kb három óra volt. Nem tudom pontosan, hányra értünk ki a partra, talán 3-4 óra lehetett, de nekem már a fejem fájt, a gyomrom kavargott, úgyhogy semmi másra nem vágytam, csak ledőlni az ágyba.

Elérkezett a várva várt safari napja. Ezt akartam a legjobban kipróbálni mind közül, azt se bántam, ha sok pénz rámegy. Dzsip bérlés plusz a belépő. Korán reggel terepjáróval indultunk neki a nemzeti parknak. Elég jó érzés volt utazni a nyitott dzsippel. Bár reggel kicsit hideg volt, de hamar felmelegedett az idő.

Udawalawe egy viszonylag kis park, viszont az állatok egymás hegyén-hátán. Veszélyes állatokat sajnos nem láttunk a krokodilon kívül. Bár a vad elefántot is veszélyesnek tartják, nem kerültünk egyikkel se harci helyzetbe, és a kocsinkra se ugrált fel semmi.

Szép élmény volt, bár ha olyan igazi 100%-os szafarira vágyik az ember, talán érdemesebb Kenyába vagy Tanzániába utazni.

Délután elégedetten álltunk tovább Hikkaduwa felé.

Adam's Peak - magyarur talán Ádám csúcsa (vagy pöcke..?)

2244 méter magas hegy. Nem olyan magas, mint a World's End a Horton Plainsen, viszont híres zarándok út. Fel voltam készülve a hegymászásra, meg barangolásra az erdei utakon, de ez nem egészen így nézett ki, ahogy elképzeltem. Végig ki volt kövezve és világítva az út, ráadásul olyan volt, mintha egy piacon járnék. Árusok végig az úton, egész a csúcsig, még éjszaka is.
Mi este másztuk meg. A nagy ötlet az volt, hogy felmegyünk hajnalban, majd reggel látjuk a napfelkeltét a csúcsról, mert mások elmondása alapján gyönyörű szép látvány.

Este hatra érkeztünk meg a hegyhez, hát mit csináljunk, nem akartunk hotelt fizetni arra a pár órára, úgyhogy elkezdtünk mászni hatkor.

Rengetegen jöttek lefelé a hegyről, és majdnem mindenki köszönt, vagy szólt egy pár szót. Érdekes módon mi voltunk az egyedüli turisták, úgyhogy mindenkinek szemet szúrtunk. Fél úton besötétedett, és kezdett egyre hidegebb lenni. Nem vettem elég komolyan a figyelmeztetést, amikor mondták, hogy a hegyen hideg van. Bár volt kabátom, de hát Sri Lankára nem a nagy bundás kabáttal készül az ember, hanem inkább a kis tavaszival, ami elfér könnyen a táskában.

Kb két és fél óra alatt értünk fel a csúcsra, ahol egy buddhista templom fogadott minket tele emberrel. Ebben a hidegben már nem volt mókás cipő nélkül mászkálni odafenn.

Na de a probléma nem is ez volt, hanem hogy mit csinálunk ott reggel hatig, vagy amíg felmegy a nap. Eleinte még járkáltunk, kávéztunk, aztán már nem bírtuk a hideget, úgyhogy bementünk a helyi menedékbe. Ez egy kis pince volt a templom alatt, az emberek összegyűltek benne és gyakorlatilag melegítették egymást. Betakaróztak, aztán aludtak a földön. Mint valami hajléktalan szállón. Hát az éjszakát ott töltöttük, kényelmetlenül fetrengve. Egy szemhunyást nem aludtunk, csak vártuk, hogy legyen már reggel. Engem már az se érdekelt volna, ha nem látom a napfelkeltét, viszont az éjszaka annyira hideg lett, hogy nem lett volna jó ötlet még lemászni se. A barátnőm amúgy is ragaszkodott hozzá, hogy csináljuk végig.

Hajnalban már nem bírtunk magunkkal, kellett egy kis mozgás, úgyhogy kimerészkedtünk. Hát borzalmas hideg volt. Rengeteg ember nem fért be a megedékbe, és odakint melegedtek a tűz körül, vagy a földön aludtak bebugyolálva.

A legkomfortosabb szállónk a nyaralás alatt

Nagy lassan eljött a reggel, mindenki felkelt, kiálltunk a peremre és vártuk a napfelkelték. Dobolás, éneklés, majd feljött a nap. Persze az ég felhős volt, úgyhogy nem láttunk semmit. Annyi volt, hogy sötétből világos lett, szóval igazából meg se érte a sok szenvedés. De utólag nem bánom ezt a különös élményt. Egy roppant érdekes tapasztalattal lettünk gazdagabbak.

Útban lefelé a hegyről

Reggel 9 körül értünk le a csúcsról. A sofőrünk nem mászott ide fel velünk, valószínűleg tudta hogy mi várna rá, úgyhogy frissen és üdén várt minket a kocsiban, majd indulhattunk egyenesen Udawalawebe a várva várt safarira. A hidegből hirtelen bele a dögmelegbe, hát ez jól esett. Viszont a közel 36 órás ébrenlét után úgy dőltünk be az ágyba az újonnan talált hotelben, hogy délután négytől másnap reggel hatig aludtunk folyamatosan mind a ketten.

Kendyt mielőtt elhagytuk volna, megnéztük a Szent Fog templomot. A szent fogat persze nem láttuk, mivel azt csak ritkán veszik elő. Ezt addig nem tudtam.

Egész más éghajlatba kerültünk. Hűvösebb hegyvidék. (Bár itt is le lehetett égni) Az egész olyan európai hangulatú volt. Az egyetlen hotelünk itt volt, ahol volt meleg víz, de kellett is mondjuk, mert itt tényleg hideg volt éjszaka.

Viszont a táj gyönyörű volt. Hegyek, dombok, teaültetvényekkel tele.

Kora reggel indultunk kisbusszal a Horton Plains nemzeti parkba, mivel személykocsival nem tudtunk volna oda felmenni. Egy órás sorban állás a drága belépőjegyért, amit egy jó hosszú gyalogtúra követett.

Azért az pofátlanság, hogy a helyieknek 60 rupee volt a belépő, míg turistáknak kb 3000. És nem ez volt az egyetlen ilyen hely, ahol HÚSSZOROS vagy ÖTVENSZERES különbségek voltak. Már csak ezért se a kedvenc országom Sri Lanka.

A Horton Plains

A világ vége (The world's end) - Így hívják ezt a sziklát, nagyon magas, és nincs korlát. Páran már beleestek, azt mesélik. Sokuk testét sose találták meg.

A német hölgy hozzánk szegődött egy napig. Hát nem egy szívbajos fajta.

 A barátnőm szeret felmászni magas helyekre.

Pasikuda egy kitérő volt a tervezett úthoz képest, úgyhogy ugyanazon az úton indultunk vissza, a cél ezúttal Dambulla volt.

Dambulla - A barlang templom

Bentről nem készültek képek, mivel úgy gondoltam, videot jobb minőségben tudok rögzíteni zárt, sötét helyen, mint képet. A videokat majd később feltöltöm.

A következő úticél Kandy volt.

Kandy

Nem egy különlegesség a város. A forgalom még rosszabb volt, mint korábban volt. Jobbról-balról-mindenhonnan előzés, nyomulás a másik elé.

Kendyben egyedül ami tetszett, az a botanikus kert volt. Ilyesmi a nekem való hely.

A denevér gyümölcsevő fajtája, a repülő kutya (angolul flying fox, ami rókát jelent)

Ez vajon mi lehet?

Voltak viszont más jellegű túristalátványosságok is, amiket én nem is igazán neveznék látványosságnak, inkább csak frappánsan kialakított, műsorral vegyített boltok voltak. Mondanom se kell, nem voltak a kedvenceim.

A lehúzós nevezetességek

- Spice Garden (Fűszerkert)

Na számomra a legborzasztóbb helyi látványosságok egyike. Meg kell nézni, mert hát ez is Sri Lanka nevezetessége, amit nem lehet kihagyni. Már az első percben, ahogy megismertem az idegenvezetőnket tudtam, hogy ezt nem fogom felesleges kiadások nélkül megúszni. Bemutatott többféle növényt, elmagyarázta, hogy mi mire jó, majd a végén volt egy masszázs. (Ami mellesleg jó volt, csak rövid)

A végén bekísértek a boltba, ahol olyan árak voltak, amikor kikerekedett a szemem. "Ja, de hát ez természetes, meg ez jó, nem úgy, mint az a sok kacat, amit a boltban árulnak." Hát elhiszem, csak épp nem érdekel. Nem akarok több száz dollárt szőrtelenítő, meg fejfájás csökkentő kenőcsre szánni. Meg nem ezért jöttem nyaralni. Vettünk valami olcsóbb kenőcsöt, aztán távoztunk, bár azért elég erősen próbáltak meggyőzni, hogy erre is meg arra is szükségem van. Hát talán én jobban tudom ezt.

Amikor egy doktor mutatja a kuncsaftjai névjegykártyáját, hogy "hát ezt nem lenne szabad, de én megmutatom", amin rajta van, hogy milyen nagy cégtől jött és érdeklődik az ő terméke iránt... Én nem nagyon látom a hátam közepét, de lehet hogy rá van írva, hogy "balek"?

- Gem Museum (Ékszermúzeum)

Fel voltam bizonyos szinten készülve rá, bár azt nem tudtam, milyen árak fogadnak majd. Már az gyanús volt, hogy nyitják nekem az ajtót. Volt egy pici múzeum ásványokkal, drágakövekkel. Beültettek egy szobába, ahol videot vetítettek nekünk a drágakövek bányászatáról. A végén miután mindent bemutattak, bementünk a csilivili boltba, leültettek egy asztalhoz, majd hozták a gyűrűket, fülbevalókat. 400 dollár, 500 dollár, a legolcsóbb volt talán 160 dollár, de az még csak nem is nézett ki jól. Végül a barátnőmnek nem tetszett egyik se (ennyi pénzért), úgyhogy ezt ingyen megúsztuk.

- Batik Factory - hogy is fordítsam magyarra, Batik gyár

Ebben a gyárban képeket festenek különböző méretű szövetekbe. Valahogy úgy működik a dolog, hogy elkészítik a rajzot kézzel, majd faggyúval bekenik azokat a részeket, amiket nem akarnak befesteni, aztán berakják a festékbe, ezáltal az anyag átveszi a színt, ráadásul mindkét oldalán ott lesz a kép. És ezt minden színnel, jó sokszor átfaggyúzzák, átfestik. Szépek voltak az már biztos, meg nagyon sok munka volt velük. Több napig készül egy átlagos darab, szóval indokoltan drága, bár szerintem még így is túlárazottak. Valamelyiket ezer euróért árulták. Az idegenvezető kislány látta, hogy drágálljuk, úgyhogy előkerültek az olcsóbbak is, de még azok is drágák voltak, szóval szépen megköszöntük, és leléptünk. Ezt is megúsztuk ingyen, ráadásul erőszakos marketing nélkül.

- Maszk múzeum

Ez nem Kandyben volt, hanem Ambalangodában, de hasonló jellegű, úgyhogy ide írom. Nem tudom itt miért neveznek minden boltot múzeumnak. Ez egy sima bolt volt tele ocsmány maszkkal, amitől kirázott a hideg. Nem ez volt a kedvenc helyünk, bár itt legalább nem kellett kiselőadást hallgatni, meg nem volt erőszakos marketingesük. Néhány képet is csináltam.

- Moonstone (Holdkő) bánya

Ez Meetiyagodában volt, és inkább egy kis családi vállalkozásnak tűnt. Hasonló, mint az ékszermúzeum korábban. Be se akartam menni, de a barátnőm nagyon látni akarta. Hátul a kertben az emberek egy kútból bányászták a köveket, elől pedig két-három ember csiszolgatta, és rakta őket össze ékszerré. Nem kerülhettük el a boltot sem. Itt már azért barátibb árak voltak, bár az ékszerek valahogy nem tartoznak az én világomba. Mindegy, legalább ezt is láttuk.

- Tea gyár

Ez egy egész jó kis hely volt, élveztem a túrát. Érdekes volt látni, hogy csinálják a teát. A végén volt egy kis teakóstoló, majd választhattunk kedvünkre a boltban. Nem a legolcsóbb hely teát vásárolni, de valami szuvenír úgyis kell.

Útközben még több "Gem Museum", meg "Spice Garden" feliratú helyet is láttunk, de oda már csak a kedvemért se mentünk be.

Ez a Sri Lanka stílusú marketing nagyon nem jön be nekem. Bemutatják a gyárat, vagy a múzeumot (vagyis amit ők annak neveznek), aztán borravaló az idegenvezetőnek, meg még vegyél is valamit, mert úgy illik, ha már rád szántak egy fél órás vagy hosszabb előadást. Mindenesetre, ha valaha visszamegyek majd Sri Lankára, ezeket a "látványosságokat" biztos kihagyom majd.

Kalkudah városa. Ez nem a szegény negyed, ez egy teljesen normális város Sri Lankán.

Tengerpart, napsütés. Bár a tengerpartot az utazás végére terveztük, lett egy plusz napunk Anuradhapura kihagyása miatt, úgyhogy lejöttünk a partra. Ez itt a tamilok vidéke, szegényebb vidék még az átlagosnál is. A tengerpart nem éppen olyan volt, mint amit vártam. Mármint a tenger tenger volt, a part meg part volt, viszont nem voltak turisták.

A helyiek amint megláttak minket, odajöttek, leszólítottak, kérdezősködtek. Még egy kis pöttöm gyerek is odajött és angolul kérdezett rólunk. Ő mondjuk aranyos volt nagyon. Valaki kedves volt, aranyos, valaki kevésbé. Egy-két beszólogató is akadt. Itt fogadtuk meg a barátnőmmel, hogy legközelebb olyan helyre utazunk, ahol kaukázusi emberek laknak. Nem szoktam hozzá, hogy rocksztár vagyok. (Mindenki megbámul, mindenki hozzám szól.)

Itt nem volt nyugodt sétánk a parton, úgyhogy arrébb mentünk egy néptelenebb részre. Új építésű, drágának tűnő hotelek tucatja állt ott vendég nélkül, talán egy-két család ha lehetett. A turisták nem nagyon találják meg ezt a helyet. Pont ezért volt jó nekünk egy kis lubickolásra.

Néhány kép is készült.

 Pasikudahi hotel szezonban 

 A mi hotelünk nem volt tengerre néző, cserébe olcsó volt és hangulatos. Bár az hogy gyíkocska mászkált a fürdőszobában nem volt egyedi eset, szerintem az ágy is egy kissé bogaras lehetett. Bár nem láttuk, de gyanús volt. Hát ez van, ha nem akarsz 80 dollárt fizetni egy éjszakáért

Kilátás a hotelünkből. Nem tudom, volt-e más vendég rajtunk kívül, én nem láttam senkit.

Mivel nem akartunk két napig egyfolytában a parton lógni, körülnéztünk a környéken.

Meglátogattunk egy hindu templomot. A gyerekek körbe ugráltak, a földön ülő imádkozó öregek pedig nagy, kerek szemmel bámultak fel rám, pont mint a filmekben.

A sofőrünk talált egy érdekes kis helyet, olyat, ami talán még a turista könyvekben sem szerepel. Egy kicsi sziget a tengeren, ki lehet oda csónakázni. Az egyik legszebb élményem ez volt a nyaralásról.

A cipőnket a parton hagytuk, hogy ne legyen vizes a csónakban, úgyhogy mezítláb kellett a forró homokban járkálni. Hát ez tényleg forró volt! Egyik árnyékból futottunk a másikba.

Az árusok

Volt egy nagyon ragadáncs árusom, kb negyed óráig próbáltam lerázni, de mindig utánam jött. El akart nekem adni egy Ganesh szobrocskát. Először valami pár százat rupeet értettem, ezért érdekelt, megvizsgáltattam, ő meg látta rajtam, hogy érdekel, ezért elkezdett nyomulni. 6000 rupeet kért érte, ennyiért már egyáltalán nem kellett. Negyed óra alatt, míg jött utánam, lement egész 2000-ig. Akkor már annyira bosszantott az ürge, hogy már ingyen se kellett volna. Ráadásul kétszer is összefutottam vele, akkor is nyaggatott tovább, de nem engedtem. Végül később vettem egy ugyanolyat egy másik árustól 1500-ért. Lehet hogy aljas húzás volt tőlem, de nem én kezdtem. 6000-ért, ami máshol 1500? Köszönöm szépen.

Sokszor nem akarták felfogni (vagy elfogadni) a helyiek, hogyha valami nem kellett nekünk, akkor az tényleg nem kell. Ha valami nem kellett, akkor olcsóbban akarták adni. Mint a hal árus asszony, aki kínálta nekünk a friss, nyers, felvágott halat. Mondtuk, hogy mi már nem akarunk több halat enni. A barátnőm még fintorgott is jelezve, hogy okádnékja van már a haltól. Erre az asszony engedni próbált az árból. Hát ennél érthetőbben hogy fejezzük ki magunkat?

Sok tuktuk sofőrrel találkoztunk az utazásunk alatt, és ők se akarták megérteni, hogy nem akarunk menni sehova. Mondja a srác, 100 rupeért elvisz ide meg oda, mondom neki, nem kell. Akkor 50 rupee. Apró pénz az az 50 rupee, nem mintha sokalltam volna, még a 100-at se, de hát tényleg nem akarok menni sehova. Ezen a szinten már nagyon idegesítettek. Makacsságból már csak azért se akartam üzletelni. Ne más mondja már meg, mire van szükségem. De ott kb mindenki utazási ügynök, kitalálnak neked látványosságokat, ami engem biztos nagyon érdekel majd, csak hát én nem szeretek az utcán járkálva üzletelni. Fárasztó volt mindig mindenkivel beszélgetni meg alkudozni, főleg hogy én olyan típus vagyok, aki nagyon ritkán vesz bármit is élelmiszeren kívül, és akkor is napokig kutatom a neten, hogy mi lenne a legjobb vásár, mielőtt meghozom a döntést. Ezzel szemben, amikor az utcán leállítanak, és el akarnak nekem adni valamit, amit soha életemben nem akartam venni, akkor már nagyon tele van a hócipőm. De gondolom sok turistánál működik ez a fajta marketing, különben nem csinálnák. Csak már bosszantott, hogy mi lehet a baj az arcommal, hogy mindenki balekot lát bennem.

Nagyon aljas módszernek tartom, amikor segítenek valamiben, vagy útbaigazítást adnak (többnyire kéretlenül), aztán pedig kiderül, hogy igazából ők üzletembere, van szép terítőjük, vagy ékszerük, esetleg tuk tuk vagy csónak..

A tengerparton is folyt a vadászat a turistákra.
Volt hogy csak kettesben akartunk sétálni a parton, aztán odaszegődött mellénk egy srác, és jött velünk, úgyhogy hármasban sétálgattunk. Kiderült, hogy van neki kis bárja, meg csónakja meg tuk tuk... "Már akkor tudtam öreg, amikor rámköszöntél."

Egy másik gyűrűt próbált eladni 10 dollárért, két perc múlva már 15-ért...

Meg persze nagyon sok kendő árus, vagy épp kagyló árus. Összeszedik a szebbeket a parton, és megpróbálják eladni.

De a tuk tukosoktól már agyvérzésem volt. Megáll az egyik, kérdi, kell-e tuktuk, mondjuk nem kell, továbbmegy. Tíz másodperc múlva megáll a következő, aztán meg a következő és így tovább. Még akkor is, amikor tuk tukot béreltünk, és mentünk ki a hotel elé, szállnánk be, majd hátulról "Kell tuktuk?"

GPS nélkül

GPS híján a sofőrünk sokszor a helyiektől kért útbaigazítást.
Egyik alkalommal egy emberkét meg a feleségét kérdezte a sofőrünk az irányról, mire mindketten egyszerre nyújtják ki a karjukat egyik jobbra, a másik balra: "Erre!"

Koldusok

Koldusok is voltak szép számmal. Volt hogy megálltunk az út szélén, kiszállunk, még szét se volt időm nézni, egy öregasszony már ott állt mögöttem a markát tartva.
Egy másik alkalommal az étteremben ültünk, ittuk a reggeli kávét, mire valaki hangosan "Uram, uram" Kinézek az ajtón, egy vak ember meg egy asszony tartja a markát odakint. Adtam nekik egy kis aprópénzt, bár nagyon úgy éreztem, hogy a világfájdalom az arcukon erősen túl van játszva. (Ja és még a vak koldus is beszél angolul Sri Lankán) Láttam még őket később, ahogy szólítgatják le a turistákat. Valahogy az ő módszerük nagyon idegesített. A képmutatás, meg az hogy reggeli közben kihívnak az étteremből. Pofátlanság uraim.

Szívesebben adok azoknak, akik nem nyomulnak. Többen úgy csinálják, hogy nem szólongatnak le, hanem elkezdenek énekelni.
Ami nagyon nem tetszett bennük, hogy amint adtam nekik valamit, köszönés nélkül továbbálltak, többet már tudomást se vettek rólam. Lehet hogy ez náluk normális viselkedésforma, de én örülnék, ha legalább egy "minenjót" mondana vagy legalább bólintana, hogy "kösz öcsém".

Interjú

Egyszer odajött hozzánk egy család. A kisfiú kezében a kamera, az apuka meg interjúvolt minket, hogy honnan jöttünk, meg hogy tetszik az ország. Na hát ilyenkor csak a szépeket lehet mondani.

A bankban

Útközben megálltunk beváltani a dollárunkat, mert bár turista helyeken elfogadják az amerikai dollárt, nagyon sok helyen rupeeval kell fizetni. Meg sokszor rosszabbul jártunk volna, ha dollárt használunk rupee helyett. Szóval bementünk egy helyi bankba. A levegő megfagyott, fehér ember a bankban. A biztonsági őr egyből ott termett, odakísért a pulthoz, és felállította a helyi kuncsaftot az asztaltól, hogy most mi következünk, üljünk le nyugodtan. Hát kínos érzés volt. Aztán meg körülöttünk forgott a bank. Nagy mersz kellett hozzá, hogy elővegyük az ezer dollárunkat. Valószínűleg sokan még sose láttak egyszerre ennyi pénzt. Ott álltak körülöttünk az emberek és csak néztek. Nekem meg csak az járt a fejemben, hogy jussunk el a kocsiig épségben, aztán tűnés. De szerintem csak én reagáltam túl. Ültünk ott vagy fél órát, volt egy kis papírmunka, aztán végül minden rendben ment. De erre a hercegi fogadtatásra nem számítottam volna.

 Az éttermek

Náluk úgy szokás enni, hogy kirakják a rizst meg a curreyt az asztalra és mindenki annyit szed magának, amennyit akar. Senki ne gondoljon itt nyugati tisztaságú rendezett étteremre. Kicsit koszosak, egyszerűek, van egyféle étel, amihez esetenként lehet választani hogy csirke vagy hal, ráadásul náluk van reggeli, ebéd és vacsora idő, amit sokszor lekéstünk, és akkor már nem lehetett enni.

A legelső alkalommal, amikor kirakták elénk az ételt, várták, hogy kezdjem el az evést elsőként, csak ugye nem volt evőeszközöm, szóltam, hogy azért valami kéne. Aztán leesett nekik, hogy "jaa, ők külföldiek, ők használnak villát meg kanalat". Na hát ebből következett az, hogy ők viszont nem használnak. Sri Lankán az emberek puszta kézzel eszik a rizst. Sokszor vicces volt, amikor egy-két helyen nem voltak képben a szokásainkról, aztán villa helyett kanalat adtak, vagy volt olyan, hogy HÁROM kanalat csak nekem. Néha nem mosták el az edényt, hanem zacskót húztak rá. Valahol koszos volt az evőeszköz, valahol pedig nem volt egyáltalán. 

Aztán végül a tengerparton, a turista övezetben már voltak nekünk való éttermek, ahol még nyugati ételt is kínáltak. Hát ott már nem kértünk a rizsból meg a curreyből.

Összességében azt kell mondanom, hogy nem rosszak az itteni emberek. Szegények, próbálnak pénzhez jutni, és hát turistaként mi vagyunk a célpont, persze. Viszont nem volt igazi rossz élményem velük. Nem bántottak, nem loptak meg, kedvesek voltak, udvariasak, nem vertek át. Az, hogy sajátságos az üzleti filozófiájuk, az meg érthető is, még ha túl is lépték néha a tűréshatáromat.

Anuradapurát kihagytuk pénzmegtakarítás végett, úgyhogy csak Polonnaruwában láttuk az ősi romokat. Elvileg nagyon hasonló a kettő.

A romok előtt tettünk egy kis kitérőt a természetbe.

Végül megérkeztünk Polonnaruwába, ahol biciklit béreltünk, mert nagy távolságok voltak.

Kicsit mindig arrébb bicikliztünk, aztán a templomokba gyalog mentünk be. A cipőt, sapkát mindig le kellett venni a templomokban, úgyhogy volt elég mezítlábas gyaloglás.

Volt egy nagyobb eső is napközben, bár nem tartott sokáig. Mindenesetre nem rontotta el a túránkat. A meleg trópusi eső amúgy is kellemesebb élmény, mint az angol jéghideg, szeles verziója.